2016. május 21., szombat

Simon és Ethel




Kép forrása
Az ihlet ezúttal egy jópofa, mondanivalóval és kedves humorral fűszerezett filmtől ragadt rám. Remélem kedvet kaptok a történetem elolvasásához, és a filmhez egyaránt! Mindkettőt ajánlom! :)


A kedvesen bohókás, fura, de szerethető figurák is legyenek veletek,
Miamona





~°°~___________________________________________________~°°~

Harold és Maude film előzetes:



~°°~___________________________________________________~°°~

Simon és Ethel

(Harold és Maude előtt tisztelegve)


„Well, if you want to sing out, sing out
And if you want to be free, be free
'Cause there's a million things to be
You know that there are”

„And if you want to be me, be me
And if you want to be you, be you
'Cause there's a million things to do
You know that there are.”

/Cat Stevens - If you wanna Sing out/



Az egyetem előtti parkban nagy a nyüzsgés, a hirtelen kitört tavasznak köszönhetően. Látszatra mindenki valakivel van. Egyetlen padon gubbaszt csak magányosan egy fiú. Tudomást sem vesz a külvilágról, egyedül az elé vetülő fa árnyékának mozgását figyeli.
Egy idős hölgy lép hozzá, fura, lila kalapban, tiritarka széldzsekiben.
– Ne haragudjon, fiatalember, van tüze?
– Nem dohányzom.
– Azt jól teszi. Én sem.
– Akkor minek a tűz?
– Ó, tudja, a tűz látványa mindig megnyugtat.
– …
– És most igencsak nyugtalan vagyok.
– …
– Maga nem az?
– Nem mondhatnám.
– Akkor maga szerencsés. Manapság minden nyugtalanító. Elég, ha a híreket bekapcsolja az ember.
– Én nem kapcsolom.
– Ó, én sem. Helyette műsorokat képzelek el magamnak.
A fiú idegesen mocorog. Látszik, hogy nem vágyik társaságra. Végül feláll, biccent.
– Ó, hát menni készül? Akkor nincsen tüze?
– Nincs. Sajnálom.
– Ó, nem baj, nálam van – mondja az idős hölgy szórakozottan, majd tiritarka széldzsekijéből egy sárga öngyújtót vesz elő. – Higgye el, ez a módszer mindig beválik!
–Nézze, én erre most nem érek rá – hebegi a fiú.
– Ó, nem? Pedig figyeltem. Már több mint egy órája itt ücsörög.
            A fiú, szólásra nyitja a száját, de végül csak mélyet sóhajt.
– Igaza van – mondja, azzal visszahuppan a padra. – És az igazat megvallva, nyugtalan is vagyok.
– Na, ugye, én mindjárt tudtam! Elég volt csak magára nézni. Na, akkor jöjjön, nézzük együtt a tüzet.
Az idős hölgy felpattintja az öngyújtót, és kettejük közé tartja.
– Szép – mondja a fiú.
– Nem, kérem, ne beszéljen! Úgy nem működik. Csak nézzen a lángba jó mélyen!
Nézik a napsütésben halványan pislákoló lángot, ahogy fújja a szél.

– Na de kérem, mi ez itt, piromán klub?! Mégis mit művelnek azzal az öngyújtóval, hmm? – lép hozzájuk egy rendőr. Se az idős hölgy, se a fiú nem mozdul.
– Nézzük – mondja a fiú.
– A tüzet – mondja a nő.
– Megnyugtat – mondja a fiú.
– Én megmondtam – mondja a nő.
A rendőr is odahajol, nézi ő is a lángot.
– Kérem, tegyék el! A tűz nem játék! – mondja végül. – Fiacskám, kísérd haza szépen a nagymamádat, és ne adj a kezébe veszélyes dolgokat! – A fiú bólint. A rendőr röviden szalutál és elmegy. Ők ketten csendben ülnek tovább.

– A fa lombjának árnyéka – mondja a fiú.
– Tessék?
– Ahogy mozog. Engem az nyugtat meg.
– Ó, komolyan? – kérdezi az idős hölgy, majd követi a fiú tekintetét, és ő is a szélben lágyan bólogató árnyékot figyeli.
– Nahát, csakugyan, majdnem van olyan jó, mint a tűz.
– Nem, kérem, ne beszéljen! Úgy nem működik – mosolyog a fiú. Az idős hölgy visszamosolyog. Pár percig még csendben ülnek az árnyékba merülve.

– Nem mondta neki – szólal meg az idős hölgy. A fiú kérdőn néz rá.
– A rendőrnek. Hogy nem vagyok a nagymamája.
– Akár az is lehetne.
– Igaz. Akár az is lehetnék – mondja az idős hölgy, és mosolyog. A fiú ránéz.
– Magának…
 – Igen?
– Nem is tudom…
– Na, csak kivele! Bátran!
– Magának… mindene mosolyog – mondja a fiú.
– Magának mindene bús – mondja az idős hölgy.
– Simon. És tegezzen nyugodtan.
– Ethel.  És tegezz te is!
– Nem hiszem, hogy menne.
– Ó, dehogynem! Mondd, „Ethel, hazakísérhetlek?”
– Ethel, hazakísérhetlek?
– Na látod, hogy megy. Furcsa volt?
– Nem igazán.
Pár percig megint csendben ülnek.

– Igen – mondja Ethel. Simon kérdőn néz rá.
– A válaszom. Igen. Hazakísérhetsz.
– De én…
– Szörnyen elfoglalt vagy? – kérdezi Ethel mosolyogva.
– Igazából. Nem. Vagyis, amit akartam… azt hiszem… ráér. Merre lakik?
– Hogy tetszik kérdezni? – kérdezi Ethel grimaszolva.
– Merre… laksz?
–  Nem messze. Három buszmegálló.
– Akkor menjünk – mondja Simon, és megindul. Ethel követi.
            – Most meg miért álltunk meg? – kérdezi Ethel.
– Mert ez a buszmegálló.
– Ó, én nem szállok buszra!
– Értem – mondja Simon, szó nélkül tovább indul, majd bevárja Ethelt. Néhány percig csendben baktatnak egymás mellett.
            – Meg se kérdezted.
            Simon kérdőn néz Ethelre.
– Hogy miért nem szállok buszra.
– Joga van nem buszra szállni. – Ethel igyekszik csúnyán nézni, de megint csak egy grimasz lesz belőle.
Jogod van nem buszra szállni.
– Ez igaz! Jogom van – mosolyog Ethel.
Egy, a vonatsínek mellett fekvő, omladozó, kívülről lakatlannak látszó házikóhoz érnek.
– Itt laksz? – kérdezi Simon.
– Itt – mosolyog Ethel.
– Nem hangos?
– Már miért lenne?
– A vonatok miatt…
– Ó, azokat már észre sem veszem – mondja, majd egy sebes halad el mellettük fékezés nélkül. Az egész ház, a lábuk alatt a föld és a dobhártyájuk is beleremeg. Ethel kabátja is meglebben a hirtelen támadt légtől, de csak mosolyog.
            – Bejössz?
– Csak ha van bodza szörpöd.
– Minden nagymamának van.
– Te is az vagy? Nagymama?
–  Akár lehetnék – mosolyog Ethel.
– Akár lehetnél – helyesel Simon.
– Ó, és galagonya! – kiáltja Ethel. Simon kérdőn néz.
– Galagonya szörp. Ittál már?
– Az nem mérgező?
– Már miért lenne? Jótékony hatással van a szívműködésre.
– Nem tudtam.
– Sok mindent nem tudsz. De még fiatal vagy. Van időd.
– Van… – hebegi Simon.

            A házba lépve Simon a legkülönlegesebb otthont látja. Káosz és rumli, rengeteg kacat. Valahogy mégis sokkal több otthonosság tölti el, mint saját, rendezett, hetente kétszer menetrendszerűen kitakarított lakásuk közepén állva. Körbejár, érdeklődve szemléli a furcsábbnál furcsább holmikat. Csorba vázák, megállt kakukkos órák, félig elszakadt, megkopott fényképek, törött üvegű keretekben.
            – Ezek a családtagjaid?
– Nem mind.
– Hát?
– Tudod a vonatokból hullottak alá. Nem is gondolnád, mennyi mindent hagynak maguk mögött a vonatok. Egyszer még egy csecsemő is volt.
– Egy csecsemő? Kidobtak a vonatból egy csecsemőt?
– Ki bizony.
– Mi lett vele?
– Ó, egy karcolás nélkül megúszta. Gondjaimba vettem a kis drágát. Aztán egy nap, egy remegő szemű fiatalasszony érte jött. Nem győzött hálálkodni. A férje dobta ki a csöppséget a vonatból, aztán a férjét meg valaki más hajította ki, egy másik vonatból. Itt éltek velem egy darabig, a nő és a gyermek. Aztán menniük kellett. Tudod a nő olyan szélfajta.
Szélfajta?
– Nem bír egyhelyben maradni. Nem ereszt gyökeret sehol. Vér mellett szél süvít az ereiben, ami tovasodorja.
– Láttad őket azóta?
– Ó, igen, nézd csak – Ethel egy kopott szekrényhez lép, melynek két ajtaja különböző, nem is illeszkednek rendesen. Megnyikordul, ahogy kinyitja, és Simonon ettől a hangtól valami vasárnap délutáni álmos biztonságérzés lesz úrrá. Ethel egy hatalmas fotóalbumot vesz elő, kézzel készült borítóján szárított, préselt virágok vannak.
– Látod? Akármerre járnak, mindenhonnan kapok egy fényképet.
– Ez ő? A csecsemő? – kérdezi Simon.
– Bizony. Szép szál leányka lett belőle, nem igaz?!
– És ő? Ő a barátnője? – mutat Simon a lány mellett álló, alig pár évvel a lánynál idősebbnek látszó nőre. Ethel kuncog.
– Ó, nem, ő az édesanyja. Bizony. Amióta elment, mintha egy percet sem öregedett volna.
Simon csodálkozva néz Ethelre.
– Ó, hát nem tudod? A galagonya szörp teszi – mondja Ethel huncutul. Simon a kezében lévő pohárra néz, majd Ethelre, majd egyszerre nevetik el magukat. Egy darabig csendben lapozgatják az albumot, majd csak úgy ülnek az asztalnál. Két vonat is elmegy, mire valamelyikük újra megszólal.

            – Nem hajtottad fel – mondja Ethel. Simon kérdőn néz rá.
– A galagonyát. Amikor azt mondtam, attól maradt fiatal.
– Nem félek az öregedéstől – feleli Simon.
– Ó, igazán? Akkor szerencsés vagy – mondja Ethel. – Pedig az öregedéstől mindenki fél.
– Te is? – kérdezi Simon.
– Én már ennél öregebb, azt hiszem, nem lehetek.
– Hát én sem – feleli Simon, és ahogy kimondja, tényleg szörnyen öregnek és fáradtnak érzi magát.
            Ethel felkel, egy másik, össze nem illő ajtajú szekrényből egy öreg bendzsószerű hangszert vesz elő. Visszaül, hamiskásan játszani kezd és hamiskásan énekel hozzá:


Patak parton surranó víz,
Tükrében két pár szem.
Körötte ráncok, nyakában láncok,
Húzzák a víz felé.

Arcát a habok csókolják bőszen,
Arannyá válik a szürke idő.
Anyóka arca, megfáradt harca
Rózsaszín testben tér újra elő.

Patak, te drága, vizednek árja
Mossa le élet s idő nyomát,
Lehessek ismét fiatal és szép,
Élhessek tovább, örökké.

De, aki mind volt, mára már mind holt,
Leányka egyedül sírdogál.
Halkirály látja, szívébe zárja,
Viszi a hírt a haboknak.

Patak, te drága, vizednek árja
Mossa rám élet s idő nyomát,
Lehessek újra, öreg, ki múlna,
Hunyhassam szemem le örökké.



Ethel szeme könnyes, de közben mosolyog.
Simon mosolyog, de közben könnyes a szeme.
Amikor Ethel keze az asztalon lévő pohara után nyúl, Simon egy pillanatra megfogja, és gyengéden megszorítja. Majd megtörli arcát, és megy egy újabb kört a szobában.
            – Ez micsoda? – kérdezi egy furcsa tükör előtt állva.
– Torzított tükör. Nem láttál még ilyet sosem?
– De, azt hiszem, gyerekkoromban, egy vidámparkban.
– Ez is onnan van. Tudod, az ember csakis addig nem hord semmilyen álarcot, amíg egymaga van a megszokott szobájában, vackán. Amint meglát egy tükröt, arcot vált. Néha torzítva kell látnunk, hogy felismerjük magunkat.
– Értem. Igen. Csúnya vagyok. Ez így van – nevet Simon.
– Mert az egészre koncentrálsz. Holott a lényeg a részletekben rejlik. Nézz végig a részleteken. Mi tetszik a legjobban magadon?
– Hmm… Az ádámcsutkám?
– Jó.
– Neked mi?
– A fülcimpád.
– A fülcimpám?
– Az. Nagyon helyes kis fülcimpád van!
Simon elneveti magát.
– Nevettél – állapítja meg Ethel.
– Jogom van nevetni – mondja a fiú mosolyogva.
– Igen. Jogod van – mondja Ethel is mosolyogva. – Na, most már szebbnek látod magad?
– Nem.
– Jó. Néha nem mindennek kell, hogy értelme legyen. Gyere, igyuk meg azt a bodza és galagonya szörpöt.
– Bodzás galagonya? – kérdezi Simon szórakozottan.
– Nem. Szörpben nem ismerek tréfát! – mondja Ethel komolyan. Simon elneveti magát. Ethel négy másodpercig bírja, aztán kifakad ő is.
            Átülnek egy másik, furcsa formájú, se nem kerek, se nem négyszögletes asztalhoz, aminek egyik lábát könyvek polcolják fel, de az asztalka kicsit így is billeg. Előttük egy-egy nagy pohár, gyöngyöző szörp. Újabb vonat vágtat el a síneken. A poharakban összekoccannak a jégkockák. Csörömpölnek a falra akasztott fazekak, serpenyők és a hiányzó üvegű vitrinben a poharak. Két összeillő sincs köztük, mind más méretű és formájú.
– Na, ugye, hogy nem is olyan hangos? – kérdezi Ethel, de az elhaladó robaj miatt csak szófoszlányok jutnak el Simonig.
– Hogy mi? Nem hallom. Nagyon hangos a vonat.
Ethel legyint. Egy húzásra kiissza az egész szörpjét, majd kezével megtörli a száját.
            A vonat után egy darabig mindig rezeg a csend. Simon szereti ez azt érzést. Ahogy a por finoman táncol a rezgő csendű fényben.
            – Azt hiszem, ideje lenne indulnom – mondja Simon, de látszik, hogy nem esik jól neki kimondani a szavakat.
– Ha úgy érzed, persze – feleli Ethel. – Már biztosan várnak. – Simon válaszolni akar valamit, de magába fojtja. Feláll, az ajtó felé indul. Megáll, visszanéz.
            – Nagyon jó itt nálad, Ethel. Máskor is eljöhetek?
– Amikor csak akarsz, mondja Ethel, és mosolyog.
– Az otthonod is mosolyog – mondja Simon.
– Az otthonomban te is mosolyogsz – mondja Ethel.
            – Várj, a táskád, mondja Ethel, de Simon mögött addigra már becsukódik az ajtó, és két vonat robog el egymás után. Ethel feláll, hogy a fiú után menjen, de megszédül, elesik, a földön landol. Pár perc múlva tér magához. Egyik kezével Simon táskáját öleli, amiből kihullott néhány holmi. Egy jegyzetfüzet, egy foltos alma, egy palack víz, egy kisüveg whisky és rengeteg gyógyszeres üvegcse. Ethel az egyikből kezébe önti a sima, fehér pirulákat. Annyi van, hogy kifolyik a markából. Az ajtóra néz, de nem lép be rajta senki. A tabletták nagyját visszaszórja az üvegbe. Visszapakol a táskába. Az öngyújtót is beleteszi, egy papírba csomagolja, amire girbegurba betűkkel ráírja:

Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.

~°°~


            Simon már meg sem tudja számolni, hányadszor jár Ethelnél, de még mindig fedez fel új dolgokat. Mintha a ház napról napra, percről percre változna, éppen, ahogy a kedve tartja. Mintha titkokat mutatna Simonnak, aszerint, mennyire fogadta bizalmába a fiút.
            – Készen állsz a mai kalandra? – kérdezi Ethel.
Simon kérdőn néz rá.
– Jó. Azt hiszem, készen állsz. Van fürdőgatyád?
– Nincs.
– Na jó, akkor mégsem állsz készen, várj csak… – Azzal Ethel egy fiókba kezd kotorászni. – Nézd, én tudom, hogy ez nem éppen a mai divat, de  George sosem hordta, mert irtózott a víztől – húz ki egy kissé kopott, eléggé szűknek látszó fecske fürdőgatyát.
– George?
– A férjem. – Ethel egy kép után nyúl a polcon, és Simonnak nyújtja. A képen egy pipázó, napbarnított, szőke negyvenes férfi látszik, és egy nyolcéves forma kisfiú, aki az ülő alak nyakába csimpaszkodik, miközben nevet.
– És a fiú? – Kérdi Simon.
– Rob. – A fiam.
– Nem élnek veled?
– Nem. Ők már odaát készítik elő a terepet nekem.
– Sajnálom.
– Köszönöm.
– Megkérdezhetem… –  kezdi Simon, de aztán elhallgat.
– Baleset. Rob egy óriástököt termesztett, azt vitték a vásárra. Első helyet nyertek, de hazafelé a szembe jövő busz sofőrjét, vezetés közben megcsípte egy méh. A sofőr allergiás volt rá. A buszon alig utaztak. Senkinek nem esett baja. De George és Rob… – Ethel szeme könnybe lábad.
– Sajnálom – hebegi újra Simon.
– Tudod, azóta nem szállok buszra. És egy évig irtottam a méheket, darazsakat, ahol csak megláttam őket, aztán rájöttem, hogy engem nem csípnek meg. Egy sem. Akkor kezdtem mézet termeszteni. De itt a vonat miatt nem lehet. Nem bírják a zajt, a remegést és a füstös bűzt.
            Pár pillanatig egyikük sem szól.
– Na, akkor készen állsz?
– Mehetünk – mondja Simon, majd végigsimít a fényképen, és óvatosan ráhelyezi az asztalra.

~°°~

            Fura helyen teszi le őket a busz, nincs is megálló. Ethel int a sofőrnek, akit névről ismer, majd leszállnak. Egy darabig csendben mennek egymás mellett.
– Mégis buszra szálltál – mondja Simon.
– Ó, Earlre gondolsz? Earl az más… – legyint Ethel.
– A sofőr? – kérdezi Simon.
– Dehogy. A busz. Ő nem közönséges busz, hanem Earl!
– Értem – feleli Simon.
– Nem is érted – feleli Ethel.
– Jogom van nem érteni.
Igazad van – mondja Ethel, majd egy puszit nyom a fiú arcára. Simon elpirul.
– Jogom… – kezdi Ethel, de elneveti magát, majd összeborzolja a fiú haját, és futásnak ered. Persze pár lépés után kifullad, és megáll, az arca kipirult, a szeme csillog. Simonnak sírhatnékja támad, de visszanyeli. A szikrázó napba néz, addig, ameddig csak a szeme égni nem kezd. Aztán figyeli maga előtt a foltokat. Ethel feje helyén is egy darabig csak egy elmosódott folt kering.

Egy eldugott kis hasadék van a sziklafalon, azon át másznak le óvatosan. Egy mindentől elzárt apró öbölben érnek földet, fehér homokkal. Egy-két, az óceán által partra vetett lim-lomtól eltekintve minden tiszta. A víz is. Úgy csillog, hogy Simonnak hunyorognia kell.
            Ethel gázol be elsőnek a habokba, ódivatú, kopott, fidres-fodros egyberészes fürdőruhájában. Simon szégyenlősen válik meg ruhadarabjaitól, bőre fehérségén több helyen átütnek erei. Óvatosan lépdel az egyre mélyülő vízben. Ethel addigra távolabb úszik, ahol már a lába nem ér le. Simonnak vállig ér a víz. A szája vacog, pedig a víz kellemes hőmérsékletű, a nap szikrázóan süt. Lépdel befelé, már csak a nyaka van kint. Meredten nézi a horizontot. Ethel integet neki, de Simon nem int vissza. Nem veszi le szemét a lágyan hullámzó vízről, a meg-meghajló horizontról.
            Még egy lépést megy, már csak a lábujjhegye ér le, majd már az sem. Erőtlenül evez a két kezével, épp hogy csak fent maradjon a vízen, majd gondol egyet, elrugaszkodik és gyorsúszásba kezd. Elhagyja Ethelt, aki integet és éljenez neki, de nem megy beljebb. Simon viszont, mint aki saját erejére ébredt egyre csak úszik befelé szabályos, megfontolt, erőteljes mozdulatokkal. Ethel a távolból figyeli.
            Simon egyszer csak minden lassítás nélkül megáll. Még mindig a horizontot nézi. Ahogy a vakító nap megcsillan a vízen. Majd a part felé fordul, ami igencsak távol került. Visszafordul, a partnak háttal. Arcán a hűvös sós vízzel meleg sós könnyek vegyülnek. Aztán alábukik. Csak pár másodpercre. Feljön, kinyitja a szemét, nézi a horizontot. Megint alámerül, aztán megint föl, de minden egyes merüléssel több időt tölt a víz alatt. Majd úgy a tízedik ilyen alábukásnál sokáig nem jön föl.
            Ethel ugyanott van, ahol volt, nem mozdul, csak egyhelyben evez a karjaival. Simont nézi, és magában számol, valahányszor alámerül.
– Gyerünk, Simon, gyerünk – suttogja maga elé. – Negyvenöt, negyvenhat, negyvenhét, negyvennyolc, negyvenkilenc, ötven. Gyere vissza Simon. Gyere vissza hozzám – súgja. De semmi.
– Hetvenkilenc, nyolcvan. – Ethel mély levegőt vesz, mintha eddig ő is visszatartotta volna. Ahogy kifújja, Simon feje kiemelkedik a vízből. Ezúttal Ethel felé néz. A szemük egy pillanatra találkozik, és hirtelen Ethel is vacogni kezd. Legszívesebben azonnal a fiúhoz úszna, a szíve már készül a gyorsúszásra, de a teste nem mozdul. A fiú tekintete elszakad tőle, Simont megint elnyeli a lágyan hullámzó víztükör. Ethel ismét számolni kezd. Érzi, hogy ezúttal hasztalan.
            – Százegy, százkettő, százhárom. – Ethel szája vacog, szeméből könnyek peregnek a vízbe. Vesz egy utolsó mély lélegzetet, majd megindul a part felé. Nem néz vissza. Kezeivel lassan evez, mintha ólomból lennének. Kiér, didereg. Leül egy kőre, törülközőjét magára teríti, majd az arcát is belefúrja a nedves frottírba.
            Fujtató lihegés jön a víz felől. Simon az. Alig vonszolja magát. Kiér, és Ethel lábaihoz rogy. Zihál. Ethel mosolyog. Törölközőjét a fiú köré csavarja, fejét az ölébe hajtja és öleli, öleli.
Simon könnyei patakzanak, de közben zihálva nevet.
Ethel nevet, de közben folynak a könnyei.


~°°~

– Biztos nem kérsz még egy pohár szörpöt? – kérdezi Ethel.
– Nem, köszönöm, mondja Simon, és már az ajtóban áll.
– A táskád! – mondja Ethel.
– Köszönöm – mondja Simon, és közelebb lép, hogy elvegye a hátizsákot. Ethel egy pillanatig nem ereszti. Majd mégis elengedi. Simon az ajtóban megáll. Visszafordul.
            – Nem akartam meghalni, Ethel – mondja halkan.
– Jogod van akarni – mondja Ethel némi hallgatás után.
– De én nem akartam. Csak nem akartam élni.  
– Ismerem az érzést, de a vége ugyanaz  – mondja Ethel.
– Igen – mondja Simon.
– De azt hiszem, most már akarok. – Ethel bólint.
– Holnap látjuk egymást? – kérdi Simon.
– Hát persze – mondja Ethel.
– Azért... jó nap volt – mondja Simon. A szíve nehéz, de a szája mosolyog.
– Jó, bizony – feleli Ethetl. A szája mosolyog, de a szíve nehéz.
Két vonat hajt el egymás után. Se Ethel, se Simon nem hallják. Csak állnak, és mosolyognak egymásra.
Majd Simon elmegy. Egy darabig leng utána a szúnyoghálós ajtó, majd csak a csend rezeg.


~°°~____________________Vége____________________~°°~


Ha tetszett, bármi érzést, gondolatot, hangulatot váltott ki belőled, hagyj egy kommentet! :-)

Fontos: Az oldalon saját írásaimat teszem közzé. Azokat bármilyen célra felhasználni, csak az  engedélyemmel, valamint szerző+forrás feltüntetésével lehet! 

5 megjegyzés:

  1. Jogom van kommentelni. ;) :D
    Bár mindenkinek lenne egy ilyen Ethelje, aki nem akar ugyan meghalni, de élni sem akar. :)
    A tőled megszokott szép, kedves és megható történet. Köszönöm, hogy olvashatom őket.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jogod - mondta a lány, mosolyogva! :)))
      Ó, Ethel az én fejemben nagyon is élni akar. Simon az, aki a kettő között őrlődik. :)
      Én köszönöm, hogy olvasol! :)

      Törlés
    2. Jaj, úgy értettem, hogy bár minden olyan embernek, aki nem akar élni, lenne egy Ethelje. Félreérthetően fogalmaztam.:)

      Törlés
  2. Nagyon szívmelengető történet. :)
    Tetszettek a "fordított" mondatok, ahol ugyanaz a két szereplő reakciója, ám így mégis más. :)

    A "szélfajta" nőről pedig Vianne Rocher jutott eszembe.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm. :) Ó, tényleg, Vianne. Volt valaki a fejemben, amikor leírtam, de nem tudtam ki... :) Jó nagy halászháló az agy. :D :)

      Törlés