Azon szerencsések közé tartozom, akik elmondhatják; van egy lakatom Párizsban. Legalábbis volt... A Pont des Arts hídon, a többi, roskadozó lakat mellett. A szerelem városában. Aztán egyik nap, már nem is emlékszem milyen csatornán, de hallottam vagy láttam, hogy a lakatokat levágják, mert veszélybe került miattuk a híd. Nem bírja el azt a sok szerelmet... :-) Megértem, de akkor egy pillanatra szíven ütött, és beugrott egy kép, ahogy valaki minden éjjel vagdossa a lakatokat, hogy másnap újak kerülhessenek a helyükre. Szerelmet a szerelemért... És bár a valóságban nem így van, hanem, ha jól tudom, tilos lakatolni, én ennél a vonulatnál maradtam. Ez a történet (még) nem a lakat vagdosóról szól, de már ő is formálódik bennem, mert érdekes alak lehet. Addig is fogadjatok szeretettel egy nem éppen klasszikus, rózsaszín szerelmes történetet. Mert az élet ilyeneket is ír. Ilyeneket főleg...
MiamonaAz írott szó mellett, a lakatok és Párizs legyen veletek,
~°°~___________________________________________________~°°~
A
lakatokat levágják, ugye?!
Ingrid
és Valter tizenöt éve házasodtak össze egy eldugott, hangulatos balatoni kápolnában,
alig tíz fő szeme láttára, majd a Hortenzia nevű helyi csárda külön
kerthelyiségében fogyasztották el ünnepi – húslevesből, frissensültekből,
sajtokból, borból és rétesekből álló – lakomájukat, miközben visszafogott,
szolid mulatóst húzott két hegedűs.
A
következő lépés egy hitelre vásárolt szerény kis családi ház volt, hozzá egy
vén kuvasz, akit hiába vitt el a gazdája – a ház korábbi ura –, újra meg újra,
az eb folyton visszatalált. Nem nagyon foglalkoztatta, milyen kézből jön az
étel, addig, amíg jön, ő mindet illedelmes hálával fogadta. Az udvaron álló,
házilag tákolt, omladozó kuckóját Valter egy nyáron kipofozta, egészen olyan
lett, mint egy kis kutyapalota. A kuvasz attól kezdve a közelébe se ment, beköltözött
inkább a házba, azon belül a konyhába, ahol mindaddig láb alatt volt, amíg
három év múlva örök jobblétre nem szenderült.
A
gyermekáldás, még ezt követően két, összesen öt évig váratott magára, majd
erőltetett pozitúrák, ovulációs naptárak, hormoninjekciók, inszeminációk,
lenullázódott bankszámla, jó pár új ránc és őszhajszál, valamint a teljes
közönybe fulladt lemondás után összejött. Gyümölcse egyetlen kisfiú lett,
Petike, akinek megszületése és nevelése közben megegyeztek, hogy az egykék minden
előnyében részesítik. Ingrid és Valter is egyedüli gyerekek voltak, és bár
eredetileg mindketten legalább két gyermeket akartak, arra jutottak, hogy
hármasban is nagyon jó lesz.
Eleinte
jó is volt. Valtert előléptették, munkából hazaérve, esténként, büszkén számolt
be különböző tárgyalási sikereiről, majd párás szemmel hallgatta felesége, a
büszke anya élményeit újszülött fiúkkal kapcsolatban, akinél szebbet,
ügyesebbet, okosabbat még nem látott a világ.
Később
aztán már nem meséltek annyit. Valter azért hallgatott, mert unta a felesége
szemében bujkáló panaszt, hogy miért dolgozik annyit, ahelyett, hogy többet
velük lenne. Ingrid pedig, aki egész napját a csecsemővel töltötte, folyton
maszatosan, gügyögve, úgy érezte, egyre kevesebbet ért férje szakmai dolgiból,
és egyre többet vélt látni fess, öltönyös lekicsinylő megvetéséből. Szép
lassan két külön féltekére szakadtak, teljesen más éghajlati övvel,
dialektussal és időzónával. Kultúráik egyetlen összekötője a gyerek volt. Aztán
már ő is csak egy különleges kincs, vándorkupa, amit egymás között
adogattak.
Mivel
Valternak egyre jobban ment az üzlet – előbb társ-, majd teljes jogú
cégtulajdonos lett –, Ingrid végül nem ment vissza dolgozni. Beérte a háztartás
és gyermeknevelés örömeivel. Lelkiismeret furdalása egyedül azért volt, mert
úgy érezte, erre született, és ez az érzés, még az évek múlásával sem kopott.
Pontosan ez a gondoskodás volt, a gyereken kívül, ami összetartotta a családot.
Mert bár sem Ingrid, sem Valter nem volt biztos már a szerelemben, Ingridnek
kellett Valter, hogy gondoskodhasson, Valternak pedig Ingrid, akinél jobban még
saját anyja sem gondoskodott róla soha.
~°°~
Petike
tíz éves volt, amikor az iskolai farsangon Szajna menti, francia festőnek akart
öltözni. Az ötletet anyja fényképalbumából merítette. Ingrid, még
tinédzserkorában, a szüleivel töltött Párizsban pár csodálatos napot. A szülei
akkor azt mondták neki, ha felnő, övé lehet az egész világ. Ingrid azóta
visszavágyott Párizsba. Vagy bárhová. Eleinte Valter is osztozott az utazás
ábrándjaiban, de amikor végre tényleg belevághattak volna, mindig jött sürgősebb,
fontosabb, aktuálisabb belevágnivaló… így Ingrid álmai, Ingriddel együtt
otthon maradtak, megfakultak.
A
kisfiú jelmeze olyan jól sikerült, hogy nem csak a kosztüm verseny második
helyezettje lett, de Ingrid szunnyadó álmait is leporolta. Bár Ingrid ötlete
volt, a nő, gálánsan meghagyta a jogot Valternak, hogy előhozakodjon vele, mi lenne, ha a tizenötödik házassági évfordulójuk alkalmából elutaznának kettesben Párizsba, ahogy mindig is tervezték. Bár nem mondták ki, mindketten
egyfajta frigy-mentőexpedíciónak
tekintették az utat. Egy kis utazási irodánál befizették a nem csekély
összeget, de őszintén, még a repülőn ülve se jött meg az önfeledt örömük.
A
szerény kis szálloda a Montmartre-hoz volt közel, ahová eljutás közben Valter
rájött, hogy öltönyös, karcsú fessége koránt sem olyan teherbíró, mint Ingrid
slampos kerekdedsége. Mindennap korán keltek, megreggeliztek a svédasztalos
büfében, majd Ingrid javaslatot tett az aznapi programra, amivel Valter kivétel
nélkül mindig egyetértett. Egész nap a várost rótták, míg a lábuk csak bírta.
Mikor elfáradtak, beültek egy kávézóba, bisztróba, és igyekeztek nem úgy
viselkedni, mint a turisták, amitől csak még turistásabbá váltak.
Ingridnek,
bár valahogy semmi nem úgy nézett ki, mint emlékezete képein, azért minden
tetszett, de az épületek és látványosságok sem voltak rá akkora hatással, mint
Valter. Tüzetesebben figyelni kezdte a férfit. Más levegőn, más fényekben, más
háttér előtt voltak, és Ingrid hirtelen úgy érezte, nem is ismeri a férjét. Az
arca és teste minden egyes ráncát, karcolását, hajlatát fel tudta volna
ismerni, ha kell ezer közül is, de így egyben az egész valahogy idegennek tűnt.
Végül Ingrid, hogy magát szórakoztassa meglovagolta ezt az érzést, és titokban
azt játszotta, hogy nem a férjével, hanem a szeretőjével szökött Párizsba.
Csakhogy Valter pont fordítva, mindennel foglalkozott, kivéve Ingriddel. Végig magán érezte felesége sürgető áhítozását, tudta, hogy valami több
kellene, de nem igen találta az alkalmat.
~°°~
Az
eső épp elállt, a turisták újra ellepték az utcákat. A Pont des Arts hídon egy
hamiskás harmonikás játszott.
– Szép rózsa, szép hölgynek, uram? - lépett hozzájuk egy afroamerikai árus, erős akcentussal és pontatlan angolsággal, virítóan széles és fehér mosollyal. Igen. Pont ez kell – gondolta Valter. Klasszikus romantika, hiszen nem ezért jöttek?!
– Szép rózsa, szép hölgynek, uram? - lépett hozzájuk egy afroamerikai árus, erős akcentussal és pontatlan angolsággal, virítóan széles és fehér mosollyal. Igen. Pont ez kell – gondolta Valter. Klasszikus romantika, hiszen nem ezért jöttek?!
Otthon
Ingrid nem kapott virágot, mert még egyszer régen Valterral megbeszélték, hogy
sajnálják a vágottat, a cserepesek meg valahogy folyton elhalnak náluk. De itt,
most, Párizsban minden szabály felbomlott. Életbe lépett a mindent és bármit a
szerelemért! A házasságért!
–
Melyik szín szeret hölgy, uram? Azt választ, ami van kedvenc szín hölgynek.
Valter Ingridre nézett, várta az automatikus választ, mint máskor is, hiszen Valter nem szokott az Ingridet érintő kérdésekben dönteni. Mi több, az utóbbi időben már a munkán kívül saját magát érintőkben sem. Neki mindegy volt nagyjából minden, míg Ingridnek nagyjából mindenről megvolt a pontos elképzelése, és véleménye. Ingrid azonban most hallgatott. Izgatott kíváncsisággal várt férje válaszára. Valter komolyan gondolkodóba esett. Minden agysejtjének parancsot adott a teljes és alapos házkutatásra. Próbálta felidézni Ingridet bármilyen szituációban, amikor színt választott. De az az igazság, hogy mára már Ingrid beszédét – mester-jógikat is megszégyenítően – képes volt kizárni, háttérzajnak tekinteni. Ingrid, mióta életet adott fiuknak, megállás nélkül küzd súlyával és alakjával, ezért, bár mindig önfeledten adózik kedvenc ruhaboltja színekkel teli polcai és állványai előtt, végül mindig valami feketét, esetleg sötétkéket, legritkábban gránit szürke darabokat választ. Fekete rózsa azonban nem volt az árus kosarában. Csak vörös, sárga, fehér és rózsaszín. Vajon mit vár tőle a felesége ezen az úton – hasított Valterba a kérdés. Szenvedélyt? Derűt és jókedvet, vidám nevetést? Esetleg egyfajta ki- és megbékülést? Vagy romantikát?
Valter Ingridre nézett, várta az automatikus választ, mint máskor is, hiszen Valter nem szokott az Ingridet érintő kérdésekben dönteni. Mi több, az utóbbi időben már a munkán kívül saját magát érintőkben sem. Neki mindegy volt nagyjából minden, míg Ingridnek nagyjából mindenről megvolt a pontos elképzelése, és véleménye. Ingrid azonban most hallgatott. Izgatott kíváncsisággal várt férje válaszára. Valter komolyan gondolkodóba esett. Minden agysejtjének parancsot adott a teljes és alapos házkutatásra. Próbálta felidézni Ingridet bármilyen szituációban, amikor színt választott. De az az igazság, hogy mára már Ingrid beszédét – mester-jógikat is megszégyenítően – képes volt kizárni, háttérzajnak tekinteni. Ingrid, mióta életet adott fiuknak, megállás nélkül küzd súlyával és alakjával, ezért, bár mindig önfeledten adózik kedvenc ruhaboltja színekkel teli polcai és állványai előtt, végül mindig valami feketét, esetleg sötétkéket, legritkábban gránit szürke darabokat választ. Fekete rózsa azonban nem volt az árus kosarában. Csak vörös, sárga, fehér és rózsaszín. Vajon mit vár tőle a felesége ezen az úton – hasított Valterba a kérdés. Szenvedélyt? Derűt és jókedvet, vidám nevetést? Esetleg egyfajta ki- és megbékülést? Vagy romantikát?
–
Adjon mindegyikből egy szálat, mondta a megvilágosultak büszkeségével, kissé még ki is húzta magát. Ingrid
arckifejezése a zavar és az öröm határán táncolt. Valter kifizette a pimaszul
magas összeget a szedett-vetett csokorért, majd Ingrid felé nyújtotta, amikor
az árus ismét megszólalt.
–
És lakat? Akar úr és hölgy lakat? – Valter értetlenül, Ingrid meglepetten
nézett rá. Ott álltak egy híd kellős közepén, melynek mindkét oldalon futó
korlátja csak úgy roskadozott a ráaggatott szerelemlakatoktól, ám mindez idáig
fel sem tűnt nekik.
– Akaszt lakat, lesz szerelem halálos.
– Mármint halhatatlan? – kérdezte
Ingrid.
– Az, az, madame, halálos.
~°°~
Valter és Ingrid egy-egy apró
kulccsal a kezükben álltak, míg az árus fotót készített róluk.
– Nem, nem, monsiuer, nem így jó. Ölel
meg hölgyet, néz szerelmes.
Valter
átölelte Ingridet, mindketten a kamera felé tartották az apró kulcsokat. Az
árus visszaadta a fényképezőgépet, majd fütyörészve tovább ment, újabb ügyfelek után nézve. Ingrid és Valter ott álltak, a szerelemlakatuk
mellett, és akkor Valter végre, mint egy félénk kamaszfiú, megcsókolta
Ingridet. A kulcsokat a Szajnába hajították, mert Ingrid így látta egy régi
filmben, majd kézen fogva elindultak, át a hídon, beleveszve a színes
forgatagba.
~°°~
Petike,
odahaza, áhítattal vegyes örömmel nézte a fényképeket, és megígértette
szüleivel, hogy őt is elviszik legközelebb. Ingrid megsimogatta fia arcát, és
egészen véletlenül kimondta a mondatot, amiért szüleire még mindig neheztelt.
– Hát persze, Petike. És ha nagy leszel,
tiéd lesz az egész világ!
–
Nahát! – lelkendezett a fiúcska a következő képet nézve – A Pont des
Arts híd! Jé, mennyi lakat?!
Ingrid
és Valter lopva egymásra néztek, eszükbe jutott a lakat, a nevükkel, amelyet
alkoholos filctollal írtak rá, no meg a kulcs, amit elhajítottak, a fotót
követő csók és mámoros három nap, ami mára már csak egy villanásnak tűnt, mégis
talán segített egy kicsit átlendülni a szürke hétköznapokon. Bár, mióta
visszatértek, már nagyjából minden visszatért a régi kerékvágásba, megmaradt ez
az apró, fakuló közös titok, cinkos összekacsintás. Egyetlen, apró cérnaszál,
melyet a lakat tartott össze.
–
De… a lakatokat levágják, ugye?! – kérdezte Petike, és a mosoly Valter és
Ingrid arcára fagyott.
– Hogy mondod, kisfiam? – kérdezte Ingrid.
– A lakatokat, mama… A lakatokat levágják,
ugye?!
– Miket beszélsz, már miért vágnák le?
– érdeklődött Valter kissé idegesen.
– Jaj, apa! Tudod te hány százan, ezren
raknak lakatot arra a hídra naponta? Az interneten olvastam, hogy ha nem vágnák
le őket esténként, másnap már egy szerelmes sem tehetne fel új lakatot, vagy a
híd dőlne ki.
Petike
tovább nézegette a képeket, és áradozott mindenről, amit felismert. Valter nagy
nehezen Ingrid szemébe nézett. Az asszony először szomorúnak tűnt, majd két
orcája kerekedni kezdett, míg hirtelen hangos nevetésben fakadt ki. Petike
érdeklődve nézett anyjára, Valter zavartan. Ingrid csak nevetett, teljes
szívből, közben szaggatottan azt mondogatta, hogy a lakatokat… a lakatokat levágják, Valter!
Valter
egy darabig csak nézte Ingridet, majd lassan az ő szája széle is megindult
felfelé. Kacagásuk betöltötte a vasárnap délután csendjét. Ezt már Petike se
bírta tovább, és bár nem értette mi olyan vicces, a szüleivel nevetett ő is, akik addigra már, mindketten könnyes
szemmel hahotáztak, tiszta szívből, igazán, hosszú-hosszú percekig.
~°°~____________________Vége____________________~°°~
Ha tetszett, bármi érzést, gondolatot, hangulatot váltott ki belőled, hagyj egy kommentet! :-)
Fontos: Az oldalon saját írásaimat teszem közzé. Azokat bármilyen célra felhasználni, csak az engedélyemmel, valamint szerző+forrás feltüntetésével lehet!


Szia!
VálaszTörlésIgazán remek, kicsit keserédes írás. Vajon hány Ingrid & Valter él a világon?
Tetszett. :)
Andi
Szia Andi! Köszönöm! :) Azt csak az ég tudja. Vagy a lakatok és levágóik... ;)
TörlésEz nagyon tetszett! Imádom a szereplőid nevét, Valter és Ingrid, máris hangulatot teremt. Kis Szajna és romantika, de a hétköznapok csúf szürkeségével és problémáival, tényleg keserédes, de pozitív kicsengésű. :)
VálaszTörlésA lakatokat levágják, ugye? A mi lakatunk jutott eszembe. És hogy annak idején én nem tudtam, hogy el kell dobni a kulcsot, el akartam felezni a két kis fityegőt, egy a tiéd egy az enyém. Aztán tájékoztattak, hogy el kell hajítani..., így egy kisebb "szakadék"-nál hátunk mögé dobtuk. Bejött. Még ha valaki azóta le is vágta a lakatunkat, az csak a fém, amit elvágott. :)
Köszi! :) Majd megőrültem, mert amikor elkezdtem írni csak "a férfi" és "a nő" voltak, és az istennek el nem árulták volna a nevüket. Félre is hajítottam őket, hogy akkor nem írom meg, nem érdekel, aztán pár nap múlva, mikor elővettem, úgy írtam le, mintha eddig is ott lett volna a "papíron"... :D Néha ilyen kis sunyik ezek a karakterek... :)
TörlésPersze, el kell dobni, esélyt sem szabad adni a kinyitásra. Akkor már inkább vágják le vagy dőljön ki a korlát! :D Na jó, ne dőljön, mert szép. :) Én a pécsire akartam mindig, de sosem kaptam. Ezzel viszont igencsak kárpótolva érzem magam! Ha ott van még, ha nincs... A fém ;):)