2016. április 10., vasárnap

Barát



Kép: Pinterest
Nagyon szeretem a kisfilmeket, főleg az animációsokat. Majdhogynem az összes Pixar a kedvencem, de időről időre akadnak új felfedezettek is. Nem olyan régen bukkantam például erre a kis gyöngyszemre, ami, bár, ha az ember gondolkozva fog neki, kitalálható mire megy ki, de én azt mondom, az ilyennek az ember ne fogjon neki gondolkodva, csak nyitott szemmel és szívvel! Belőlem kicsalt pár könnycseppet. Egyszerű, nem szájbarágós, nem demagóg, mégis egyedi és hatásos. Erről a kisfilmről jutott eszembe egy korábbi írásom, amit részben egy film ihletett: Irány a Missississippi, én legalábbis ezzel a címmel ismertem. Az r-betűs kór nálam kikapcsolódáskor általában tabu, legalábbis nagyon ritkán vagyok hajlandó ebben a témában olvasni és filmet nézni, írni sem nagyon. Egy azonban az én tollamból is, jobban mondva billentyűzetemből kiszökött, mert olykor rájövök, hogy az ilyen történetek adnak is, nem csak elvesznek. Főleg adnak. Fogadjátok hát szeretettel egy Barátság történetét. 


Az írott szó és a nevetőráncok mellett, az őszinte könnyek, barátok és kishajók is legyenek veletek,
Miamona



~°°~___________________________________________________~°°~






BARÁT

Simon már odakint vár. Szeme csillog az örömtől. Ma! – mutatja. Végre ma! Rámosolygok, és leülök mellé a lágyan fodrozó víz partjára. Ahogy a fény ráesik, elszorul a szívem; arca beesett, mint egy félig leeresztett gumilabda, a szín teljesen elpárolgott róla. A naptól fehéren vakító környezetéből kék szeme még mindig tündöklően kiragyog. Addig nyugodt vagyok, míg a végtelen eget látom benne.
Hol van? Hol van? – mutogatja egymás után gyorsan, sürgetőn. Válaszul rákacsintok. Piros hátizsákomból szándékosan elnyújtott, lassú mozdulatokkal húzom elő a szintén piros, átlátszatlan nejlontáskát, közben pedig lopva Simonra nézek, akinek szemei még hatalmasabbra nyílnak, és papírvékony, áttetsző bőrén át szinte már látom, ahogy a szíve a nyakánál verdes, mint egy rabságba esett madár.
Amint a csomag teljes egészében előbukkan a zsákból, Simon kikapja a kezemből és vadul bontogatni kezdi. Pár jólirányzott mozdulattal megbökdösöm a vállát. Hüvelykujjamat hevesen államhoz érintve, majd mutatóujjammal intőmozdulatot téve, némán artikulálva ripakodok rá Vigyázz! Majd két kezemmel egy képzeletbeli ágat török ketté El ne törd! Simon csak mosolyog tovább. Nyugi – inti felém, majd vidáman folytatja a kutatómunkát.
Előkerül végre a szatyorból. Hófehér, hibátlanul csillogó műanyag borításán szikrázóan táncolnak a nap meleg sugarai. Gyönyörű. Egyszerűen tökéletes! Az árbóc feszesen a helyén, apró kék zászlóval a tetején, rajta egy szív, benne egy kéz, melyen a hüvelyk és mutatóujj egy kört formázva bezár, a többi ujj kifeszítve az ég felé mered, mint mikor valaki azt jelzi, minden rendben; minden pöpec! Az olasz séfek kedvenc kézmozdulata: Bellissimo! Fantastico! Delizioso!* A mi nyelvünkön annyit tesz: Barát.
 Szép? – kérdezem, láthatatlan szakállt formázva kezemmel az államon. Látom, hogy Simon nem találja a megfelelő jelet. Végül csak hevesen bólogatni kezd.  Próba? – sepregeti le előretartott kézfejét, mintha csak egy kis pihe csiklandozná. Próba szerencse! – egészítem ki a mozdulatait és rákacsintok.
A hajót óvatosan vízre helyezem, majd Simon kezébe adom a távirányítót, és visszaülök mellé. A kapcsoló alig hallhatóan kattan egyet, az apró motor felberreg, majd a kishajó elindul, maga körül felkavarva az alig hullámzó szikrázó, kék vizet. Simonon látom, most csak testben van velem, lélekben, kék kapitány sapkájában, büszke fejtartással markolja a kormánykereket, hófehér füstkarikákat pöfékelő pipájával a szájában. Ő meredten a hajót lesi, néha rám néz, szája a füléig ér, majd tekintete gyorsan visszasiklik a vízre. Én mindvégig őt figyelem. Legszívesebben jó szorosan magamhoz ölelném, de nem akarom elvonni a figyelmét, amúgy sem tudom, hogy venné a közeledésemet. Lehet, hogy ő csak egy barátot lát bennem, egy egyszerű, hétköznapi lánybarátot.
Eszembe jut legelső találkozásunk. Pontosan ugyanitt történt. Na jó, lehet, hogy pár görönggyel arrébb… Mindketten tíz évesek voltunk. Mi apuval aznap költöztünk ide. Még nedves volt a szemem a sírástól, amiért el kellett hagynom az addigi otthonomat, iskolámat, barátaimat. Letörten baktattam a parton, csak hogy ne kelljen otthon lennem, és apámat néznem, akire, bár nem akartam, nagyon haragudtam. Simont már messziről kiszúrtam magamnak. Egymagában üldögélt, nézte a vizet hosszan, némán. Lassan egyre közelebb merészkedtem hozzá, végül leültem mellé, és én is úgy tettem, mint aki a néha felugrándozó kishalakat figyeli, közben csak arra vártam, hogy végre megszólítson, elvégre ő a fiú. Ám ő egy szót sem szólt. A végén nem bírtam tovább, és én szólaltam meg
– Szia. Adélia vagyok. Téged hogy hívnak? – kérdeztem. Kézfogásra kinyújtott kezemre bámult, röpke mosolyt biggyesztett a szájára, majd egy szó nélkül visszafordult a vízhez. Nem tudtam mire vélni a dolgot. A mosolya kedves volt. Kitartóan próbálkoztam, de ő tovább makacskodott, amitől igencsak felpaprikázódtam.
– Hát jó, úgysem vágyom társaságra! És különben is, hogy lehet ilyen motortalanul viselkedni… (ez nem tudtam pontosan mit jelent, de aznap reggel apu mondta nekem, amikor ugyanígy nem voltam hajlandó válaszolni a tanárnéninek az iskolában, ahová járni fogok. Biztos azt jelenti, hogy valakiből hiányzik a motor, hogy beszéljen – gondoltam.) Mivel erre sem jött válasz, már épp elkezdtem színpadiasan feltápászkodni, amikor egy kéz utánam nyúlt, visszahúzott és azután sem engedett el, hogy visszahuppantam a földre. Simon rám nézett sugárzóan kék szemével és hosszan elmosolyodott. Fogott egy hegyes végű botot, és a nevét a sötét, nedves homokba írta. Akkor megértettem, hogy nem tud beszélni. A következő két órában kézen fogva néztük a vizet, és izgatottan vártuk a felbukkanó halakat. Ez szinte mindennapi szokásunkká vált. Amikor egy-egy nagyobb példány a felszínre bukott, összenéztünk. Mutattunk egy számot a kezünkkel. A legnagyobb hal, amit valaha láttunk, nyolcas volt. Egyszer Simon kilencet akart adni, de leszavaztam.
Attól kezdve mindennap alig vártam az iskola végét, megírtam a leckémet, és már mentem is Simonnal a folyóhoz vagy az erdőbe. Volt, hogy leckét is együtt írtunk. Simon anyukája nagyon örült nekem, és én is hamar megkedveltem. Apunak sem volt ellene kifogása. Csak azért aggódott, hogy senki mással nem látott barátkozni.
Az igazat megvallva, még most is úgy gondolom, hogy Simonnál jobb barátja nem is lehet az embernek. Mellette megtanultam milyen békét és bizalmat jelent a némaság. Bárhol voltunk, bármit csináltunk, jóleső csend vett minket körül. És bár a hallása remek volt, a találkozásunk után rögtön megfogadtam, hogy én is némaságba burkolózom, ha vele vagyok. Valahogy úgy éreztem, Simon világa így kerek, és nem akartam ezt az érzést elrontatni. A következő két hét alatt már az alapszavak nagy részét ki tudtam fejezni hang nélkül is, és mindig megleptem Simont valami különlegességgel, olyan jelekkel, szavakkal melyeknek sem ő, sem én nem tudtuk a jelentését, mint például bálványimádat, meghatalmazás vagy pesszimista. Ezeken mindig jót derültünk. Aztán félév elválaszthatatlan barátság után egy új jel került elő, amelyet mindkettőnknek meg kellett tanulni: rák.
A mozdulat jópofa, a rák két kis ollóját kell imitálni mindkét kézzel, kicsit a rapperekhez hasonlóan. Eleinte folyton ezzel bohóckodtunk, de aztán ahogy peregtek a hónapok, úgy pergett le Simonról is az életerő, és rájöttem, hogy a két kis olló Simont szaggatja belülről, ugyanolyan némán, mint amilyen ő maga, és ahogy viselni kénytelen a fájdalmat.
Most, ahogy a hajót irányítja, mintha egy darabka visszaköltözött volna belé abból a Simonból, akit megismertem. Rám néz, jelzi, hogy fáradt, haza akar menni. Boldogságtól csillog a szeme, amíg a hajót törölgetem, és le nem venné róla a tekintetét egy pillanatra sem, amíg vissza nem bugyolálom a piros tasakba, és el nem süllyesztem a táskámban. Lassan feltápászkodik, már megtanultam, hogy elutasítja, ha segíteni akarok, ezért nem is ajánlkozom, ám ekkor hirtelen a kezét nyújtja felém. Ijedten kapok utána. Már ennyire gyenge lenne? A következő pillanatban leránt a földre, és szája a számra tapad. Szemem ösztönösen becsukom. Orrunk összeér, érzem a forró szuszogását, szája epres rágógumi ízű. Hát mégsem csak egy átlagos lánybarát vagyok! – nyugtázom magamban néma örömujjongással. Kéz a kézben megyünk a házukig, ott újabb, ezúttal rövidebb cuppanóst nyom a számra, majd lassan felbaktat a lépcsőn. Az anyukája az ajtóban állva mosolyog, és int, hogy menjek be egy kicsit, de én illedelmesen megrázom a fejem, sarkon fordulok, és hazafelé veszem az irányt, remélve, hogy a csókot nem látta.

~°°~

Elámulok mennyien eljöttek, minden hely betelt. A pap kihangosított beszéde sérti a fülem, csak úgy visszhangoznak tőle a falak. Simonnak ez biztosan nem tetszene! Lassan, észrevétlenül kicsusszanok a helyemről, és határozott mozdulatokkal megindulok a fekete csuhás férfi felé. Még hallom apu felszisszenését, de szerencsére nem követ tompa kopogás a márványpadlón.
A pap Mögött ott fekszik Simon, nyitott koporsójában. Nem merek odanézni, szemem egy pózna vastagságú fehér gyertyára szegezem, amíg oda nem érek, majd az emberek felé fordulok, nagy levegőt veszek és jelbeszédbe kezdek. Megpróbálom felvenni a tempót a pappal. Amikor meglátja mit csinálok, zavartalanul folytatja beszédét, ám kicsit lelassít. Hálásan mosolygok rá. Jó pár kifejezést nem tudok, ezeknél rögtönzött mozdulatokat találok ki. Könnyeim patakokban utat törnek maguknak, de kezeim egy pillanatra sem állnak meg. Apura nézek, résnyire nyitott szájjal bámul, majd Simon szüleire; az anyja hangosan, fájdalmasan zokog, és az apja szeméből is kövér cseppek záporoznak.
Mikor a beszéd véget ér, az emberek lassan megindulnak kifelé, miközben megszólalnak a harangok. A pap rám mosolyog és kezet nyújt nekem.
– Akartok egy percet? – kérdezi kedvesen. Nem válaszolok, hisz Simon közelében vagyok, csak némán bólintok. Ő is elindul a sorok között, vezérli a népet. Látom, hogy apu kérdez tőle valamit, majd a válasz hallatán ő is bólint, és a tömeggel együtt lassan a kapu felé veszi az irányt. Én egy nagyot nyelek, behunyom a szemem és lassan, nagyon lassan megfordulok.
Óvatosan kinyitom a szemem, és meglepődök azon, amit látok. Mindig úgy képzeltem, a halottak félelmetesek, hogy arcuk eltorzul, mint aki rémisztő szörnyet látott, de Simon arca olyan békés, amilyennek még soha nem láttam. Ahhoz hasonlít, mint amikor a vizet nézi, csak még annál is nyugodtabb. Ugyanabban a fekete öltönyében van, amit az évzárón viselt, haja szépen fésült. Túl szépen. Ez biztos nem tetszene neki. Nagyon sovány és a bőre olyan fehér, mint a hó, de nekem még így is tetszik. Megtanultam már olyannak látni, mint amilyen a betegsége előtt volt; rózsaszín, telt arcocskával, érett cseresznyeszín ajkakkal, vékony, de erős karokkal. Csak azt sajnálom, hogy égszínű szemét már nem láthatom. Kezemet – nyitott tenyérrel, ujjaimat összezárva, hüvelykujjamat elkülönítve – államhoz emelem, majd egy gyors mozdulattal Simon felé lendítem, mintha csak puszit dobnék. – Köszönöm! – formálom számmal némán.
Mielőtt indulnék, észreveszem, hogy két kezében valamit szorongat. A kis, fehér hajó fekszik szorosan a hasához simulva. Biztosan az anyukája ötlete volt, tudja, mennyire szerette nézni, ahogy siklik a vízen. Óvatosan megérintem, megpróbálom kiemelni, közben keze az enyémhez ér, amitől egy pillanatra megrázkódom. Bőre még mindig puha, ujjai viszont pont olyan hidegek, mint télen, amikor nem hajlandó kétujjas kesztyűjét felhúzni, mert abban nem tud olyan jól hógolyót gyúrni. Elrejtem a táskámban a hajót, éppenhogy belefér, becsukni rendesen már nem is tudom. Visszanézek Simonra, és hiányérzetem támad. Ez így nem jó. Nem maradhat üres kézzel. Ez biztosan nem tetszene neki. Egyedül táskám van nálam, benne egy rózsaszínű jegyzetfüzet, hozzátartozó eperillatú toll és a kishajó. Ekkor eszembe jut a megoldás. Félig hangosan felkuncogok. Egyik cipőmből kibújok, és kezébe rejtem. Messziről nézve, észre sem lehet venni, éppen olyan fehér, mint a hajó. Alig pár hónapja, az évzáró után a vízparton lecsente a lábamról, és mindenáron vízre akarta tenni, hadd ússzon messzire, benne egy üzenettel:

Adélia topánja,
Ki megtalálja, ne bánja,
Küldje vissza lábára,
Mert megfagy a szegény pára.

 Most majd még messzebb viheti, mint remélte. A hajó alól előásom az irkát és a tollat, gyorsan felfirkantom a versikét, majd a lapot kitépem, összehajtogatom és a cipő orrába dugom. Simonnak biztos nem tetszene a rózsaszín papír, rajta az eper illatú rózsaszín betűim; ezen elmosolyodom. Kibicegek a fél cipőmben a többiek után. Apu végignéz rajtam, de nem kérdez semmit, csak megölel.
Délután a vízpartra megyünk. Ő egy újságba elmélyedve leül egy padra, de tudom, csak azért kell neki a nagy papír, hogy elrejthesse szomorú arcát. Én elhelyezkedem kedvenc göröngyünkön, most nekem jut a nagyobb, kényelmesebb, de cseppet sem jó érzés, inkább átülök a másikra. A hajót gondosan kicsomagolom, megigazítom a vitorlát és a zászlót, és óvatosan vízre teszem. Még mindig gyönyörű és csillogó. Kattan a kapcsoló, felzúg a kis motor, és én csak nyomom a gombot előre, előre, előre…
A kishajó bátran szeli a vizet, és én még akkor sem veszem le a kezem az irányítóról, amikor az apró fehér pont eltűnik a láthatáron. Magamban még hallom a parányi motor hangját, és látom Simon derűs arcát. Az enyémet sós ízű könnyeim áztatják. A kapcsoló gombjára egy nehezebb követ helyezek, és mielőtt elindulnék, arra gondolok, az elem egészen addig fogja bírni, amíg Simonhoz nem repíti a hajót, és akkor Simon majd visszaküldheti a cipőmet. Mert megfagy a szegény pára.     
    
~°°~____________________Vége____________________~°°~ 

Ha tetszett, bármi érzést, gondolatot, hangulatot váltott ki belőled, hagyj egy kommentet! :-)

 Fontos: Az oldalon saját írásaimat teszem közzé. Azokat bármilyen célra felhasználni, csak az engedélyemmel, valamint szerző+forrás feltüntetésével lehet! 




* Gyönyörű! Fantasztikus! Ízletes!
A jelnyelvi elemek nem biztos, hogy 100%-ig megfelelnek a valóságnak. Megformálásukban ez az oldal volt segítségemre.

2 megjegyzés:

  1. :'( de közben azért :') is! Örülök, hogy az "r" betűs már nem riaszt mindig. Csak nem az Oszkár és Rózsa mami fordította ezt át benned?
    Nagyon szép történet. A temetést könnyeztem meg.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem. :) Ez sokkal régebben íródott, csak most leporoltam. És de, elsődlegesen riaszt és tabu. Egy-kettő csúszik csak át a rostán ritkán.
      Köszi, örülök. Már ha illik ilyet mondani. :)

      Törlés