Első sorok

Kép forrása: Pinterest

Üdvözlök minden kedves virtuális vándort és idetévedőt!

Miamona vagyok. Van, akinek ismerős lehetek már a Miamona könyveldéje blog kapcsán, ahol könyv a lelke mindennek. :)

Remélem, szeretitek a történeteket is! Ez a blog azért született, mert mindenem az írott szó! Nem csak olvasni, de írni is nagyon szeretek. Néhány saját szösszenetemet már megosztottam veletek, és mivel több kedves és pozitív, érdeklődő visszajelzést kaptam, arra gondoltam, indítok egy külön kuckót az irkálmányaimnak is. A történeteket az életből merítem, bárminemű egyezés csupán csak a véletlen műve, és mégsem az... :) 
Az írások kapcsán szívesen fogadok őszinte véleményt, kritikát, persze emészthető formában. Jöhetnek a nosztalgiázások, gondolat- és érzelemcunamik, jóleső témázgatások, szabad asszociációk! Igyekszem majd már meglévő, és új múzsa csókokat is közzé tenni, valamint színesíteni a palettát.  
Remélem, itt is velem tartotok! :)
Az első történet, friss szerzemény. A hátteremül is választott képhez, rajta a kék írógéphez született. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én mindig is szerettem volna egy igazi írógépet. Még ha csak dísznek is... Eszembe jut az a sok történet, amit megírtak vagy megírhattak volna rajta... Valahogy csupa titok, csupa rejtelem, a betűk titkos őrzője. Egyelőre azonban a billentyűzetemmel és képzeletbeli írógépemmel kell beérnem. Külön érdekesség e szösszenethez, hogy most először szólalt meg férfihang első szám, első személyben a fejemben. :) Fogadjátok szeretettel!

Fontos: Az oldalon saját írásaimat teszem közzé. Azokat bármilyen célra felhasználni, csak az  engedélyemmel, valamint szerző+forrás feltüntetésével lehet! 

Az életből merített írott szó legyen veletek,
Miamona

~°°~___________________________________________________~°°~

Az írógép

Akármennyire is nem akarok odanézni, mégis arra téved a szemem. Az írógép ott pihen az asztalon, körbevéve a kert színeivel. Mára már megkopott, pedig egykor gyönyörű volt. Világoskék, mint a nyári égbolt. Az anyám jut eszembe, ahogy egykor dalolva hozta a limonádét, miközben én a lugasban írtam. Óriási szalmakalapja összevissza ringott a fején. Egyszerre volt gyönyörű és nevetséges. Bármit megtettem volna, hogy anyámat boldognak lássam. Érte, még íróvá is váltam volna.

Anyám még egyszer rám néz, majd köddé foszlik az ajtó árnyékában, ahogy feleségem, Liza kilép a fényre.

– Gondoltam, örülnél neki – mondja izgatottan. Haja egyenetlen szőkeségével játszik a nap, ahogy mozog. Nem bírom levenni róla a szemem.

– Ez az én meglepetésem! Rajta, próbáld ki!

– Hogyan? – kérdezem – Csak nem azt akarod mondani, hogy működik?

– Hát – feleli huncut mosollyal –, futottam pár kört, de úgy néz ki, még menthető volt. Várj csak – szalad be a szobába, s már jön is vissza egy köteg üres, fehér papírlappal a kezében. Gondosan befűzi a lapokat a gépbe.

Csak nézem, nézem, tudom, most azt várja, mikor ütöm már le az egyik billentyűt. Csak egy betűt. Rá a papírra, hogy ujjongva örülhessen, hogy lám, micsoda meglepetést szerzett. Szeretném boldoggá tenni. A nőt. A feleségemet. Szeretnék örülni ennek az ajándéknak, de akkor fejemben, valahol egészen hátulról meghallom a betűk régvolt csattogását, meglátom, ahogy egymás után, hangyákként sorakoznak a papíron. Egy régi szobát látok. A volt szobámat, egy volt időben. Látom a papíron se szavakká, se mondatokká össze nem álló betűket, és látom magamat is. Ahogy csak püfölöm a gépet, dühből, homlokomról csurog a verejték. Pontosan tudom, hogy anyám a csukott ajtóm előtt áll. Az utálatos mentateájának illata bekígyózik a küszöb alatt. Szinte érzem pulzusának várakozással teli lüktetését. Együtt ver a halántékomon kidagadó érrel. Puha talpú, méregzöld plüss papucsának apró nesze a padlón elviselhetetlen erejűre erősödik a fejemben. Hát csak püfölöm a billentyűket, tiszta erőből. Minden leütésnél elfehéredik egy pillanatra a körömágyam, majd mire újra rózsaszínre vált, újabb fekete minta jelenik meg a papíron. Úgy érzem, rajtam nevet minden betű. Apró, fekete párát köhögnek a levegőbe. Aztán a mentatea illat elvonul, a papucsneszezés elhal, egy távolabbi ajtó halkan bezárul. Két kézzel tépem ki a papírt a gépből, miszlikre aprítom, minden hangyát egyenként akarok elpusztítani, majd a szemetes kosárba szórom a fecniket.

Liza egy kissé csalódottan áll.

– Majd, majd talán később kipróbálom, jól van? De nagyon örülök! Tényleg! Gyere, hadd csókoljalak meg – mondom, mire ő kissé sértődött képet vágva közelít, és úgy tolja oda az arcát, mint egy durcás kislány. Játékosan elkapom az állát, magam felé fordítom, és hosszan szájon csókolom. Kávé ízű a csókja, és csak reménykedem, hogy az enyém nem múlt- és rémület ízű.

~°°~

Furcsa a régi nyaralóban. Azt hittem… Nem is tudom, mit hittem. Igazából bele se gondoltam mennyi emlék tolulhat fel. Meghallottam, hogy sikerült vevőt találni, és gondoltam, egyszer még, utoljára eltölthetek itt pár hetet. A munkám most megengedi, Lizának is nyári szünet van az iskolában, ahol tanít. Megmutathatom neki gyermekkorom, mára már kissé dzsindzsás birodalmát. Többször jó ideig még laktunk is itt, mikor anyám újra és újra szakított aktuális férfitársaságaival. Bárhová költöztünk, mindig erre a kis bungalóra gondoltam vissza, mint otthonra. Ha valaki a szülőhelyemről kérdezett, akkor is a part menti kis, alig lakott üdülőfalucska jutott eszembe, pedig a városban születtem.

Reggel, mire felébredek, Lizából csak néhány gyűrődés marad a párnán. Roppantmód élvezi az átmeneti vidéki életet. Mintha csak erre született volna. Minden reggel korán kel, jógázik a verandán, majd biciklin elteker a helyi piacra, és mindig csak az aznapi reggeli, ebéd és vacsora hozzávalóit veszi meg, fütyörészve hozza haza a biciklijére eszkábált kis fehér fonott kosárban.

Felülök az ágyban, és az első, amit megpillantok, az írógép. Ott áll, velem szemben, a falon lógó tükör alatt. Úgy látszik, Liza előbányászta a régi varrógép cikornyás, kovácsoltvas asztalkáját, és arra helyezte a masinát. A reggeli napfény pont megvilágítja. Meredten nézem, amíg az írógép színe vissza nem nyeri egykorvolt árnyalatát. Hirtelen meghallom, ahogy anyám felköhög a másik szobában. Milyen régen nem hallottam már a hangját… Erősen megrázom a fejem, de már késő. A múlt árnyai megelevenednek a tükörben játszó napfényben.

Látom, ahogy Liza időről-időre meglesi, került-e valami a befűzött papírra, aztán sóhajtva továbbmegy. Örömöt akarok neki szerezni, de valahányszor a gép közelébe megyek, megcsap az illat… Menta, cigaretta, jó adag doh és olcsó parfüm. Az illat az orromból az agyamba szalad, megbénít, akárhogy próbálok, nem tudok közelebb menni hozzá. Ha mégis, akkor hangok tolulnak és kalapálnak a fülemben. Anyám köhögése, könyörgése, hogy írjak, mindegy mit, csak írjak, és a kétségbeesett, céltalan kopácsolás, ami én vagyok. Újra megrázom a fejem, az arcomat csipkedem. A hangok elhalkulnak, az írógép újra megfakul.

Békésen, boldogan telnek a napok. Liza komolyan élvezi a vidéki idillt, szinte már várom, amint nemsokára kijelenti, hogy vidéki háziasszony szeretne lenni, egész nap a fűszernövényes kertben és a konyhában tüsténkedni. Ennyi rebarbarás pitét még életemben nem ettem, és hiába a sok sétálás, időnként kocogás, tengerben úszás, jó levegő, a nadrágjaim egyre kisebbek rám. A bőrünk egyre barnább, az arcunk egyre pirosabb. Egymás iránti étvágyunk is napról napra nő.

~°°~

Az első hét utolsó éjjelén történt. Szeretkeztünk Lizával, majd éppen elszenderedtünk, Liza a mellemen szuszogott, aprókat sóhajtott. Már én is félálomba merültem, amikor az ajtó megnyikordult. Kinyitottam a szemem, és anyám sétált be a szobába. A hosszú, lila ruhája volt rajta, és az idétlen szalmakalap, aminek szalagjába levendulát tűzött. Ahogy mozgott, és változott a kintről beszűrődő fény az arcán, úgy tűnt hol nagyon fiatalnak, hol meg végtelenül öregnek. Megállt az ágy lábánál, velünk szemben, és csak nézett. Kezét a melle előtt imára kulcsolta, és csilingelőn, boldogan nevetett. Majd Lizára nézett, azt suttogta, El ne szúrd, fiam! Az ujját a szájához érintette, csendre intve, pedig nem akartam megszólalni, majd kiment a szobából.

Azonnal elaludtam. Eszembe se jutott a dolog egészen másnap reggelig, amikor mezítláb a padlón lépdelve hirtelen erős levendula illat töltötte be az orrom. A lábujjaim közül ráztam ki az apró, lila növényt.

Aznap éjszaka sokáig nem bírtam elaludni. Folyton az ajtót lestem, de a fák árnyékán kívül nem mozdult semmi.

Másnapra már túltettem magam a dolgon, amikor egyszer csak anyám újra megjelent. Fényes nappal sasszézott be a kertbe. Ezúttal, kétség sem fér hozzá, fiatal volt. És boldog. A lugasban ebédeltünk, Liza épp beszaladt a konyhába kenyeret vágni. Anyám az ő helyére ült le, és kacéran mosolygott rám. Milyen jóképű vagy – mondta, majd ujjával a mártásba nyúlt és megkóstolta. Hmm, ez a Liza tud valamit! A következő pillanatban már csak a dúdolását hallottam, ahogy a kerti ösvényen, indiánszökdelésben távozott. A mártás tényleg rendkívülien finomra sikerült.

Megint nehezen aludtam el. Anyámra gondoltam, és arra, hogy eddig fel sem merült bennem, hogy valaha ő is volt fiatal, szép, talán boldog is, tele álmokkal és vágyakkal.

A következő nap, minden rosszérzésem ellenére megtettem. Megérintettem az írógépet. Olyan volt, mint valami hatásvadász filmben; ahogy az ujjbegyem az egyik betűhöz ért, mintha elvágták volna az erős illatot, és vele együtt a hang is, hirtelen fájón csöndre váltott. Egyetlen kattanás. Egyetlen betű. A. Belül valami felszabadító érzés.

Később a partra mentünk. Egész nap csintalan gyerekek módjára fröcsköltünk, fogócskáztunk és homokvárat építettünk. Farkaséhséggel faltuk a szendvicseket, hozzá gyermekkorom szörpjeit ittuk. Alkonyatkor előkerült egy bor, a homokban, esetlenül bukdácsolva tangóztunk, majd szeretkeztünk. A szeretkezés nem volt annyira jó ötlet, mert a homokban messze nem olyan romantikus, mint a filmeken, de a bor segített enyhíteni a kellemetlen- és fokozni a kellemes részeket.

Ezúttal szándékosan nem aludtam. Tudtam, hogy jönni fog, valahogy éreztem. Azt is, hogy mikor. Előtte egy perccel felültem, lábam a papucsba dugtam.

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, ahogy súlytalan, nesztelen belépett a szobába. Lopva az írógépre nézett, majd vissza rám.

– Nem vagyok író! Soha nem is voltam az! Csak a te kedvedért tettem úgy, mintha. Te voltál az író, csak túl gyáva hozzá, hogy komolyan belevágj.

És elmondtam neki mindent. A mentateát, a lüktető eret, a céltalan püfölést. És hogy végre elmúlt a bűntudat, mert már tudom, nem a gyerek feladata, hogy valóra váltsa szülei vagy bárki más álmait. Mindent kimondtam hangosan, anyám halványuló arcába, és sírni tudtam volna az örömtől, ami bennem bujkált.

Anyám türelmesen, arcára merevített félmosollyal, könnyes szemmel hallgatta. Egy szót sem szólt. Tekintetünk összeforrt. Liza békésen szuszogott. Néha aprókat sóhajtott.

Kifogytam a szavakból. A homlokom verejtékezett. Az alvós pólóm is nedvesen tapadt a hátamra. A szívem egyenletesen, de sokkal erősebben vert. Egy percig csak álltunk. Anyám hol elhalványult, hol kiélesedett.

–  Írd meg! – Nem utasítás volt, mint régen. Nem könyörgés. Egyszerű, őszinte kérés.

– Az egészet. Mindent. Ahogy volt. Ahogy van. Ahogy érzed. Írd meg, és jobb lesz!

– Nem vagyok író!

– Az írás felszabadít! – azzal közelebb lépett, és kezével végigsimított az arcomon. Nem éreztem semmit, csak hűvös fuvallatot. Az ablakon a függöny is meglibbent. Liza mélyet sóhajtott. Anyám kisétált, egy szál levendulát letett kifelé menet a komódra, de aztán rögtön meggondolta magát és a zsebébe dugta. Az ajtóból visszanézett rám, mosolygott, és elment. A függöny ismét meglebbent.

Pólót cseréltem, megmostam az arcom, ittam egy korty vizet és visszafeküdtem Liza mellé. Még mindig szuszogott. Aztán halkan, álmában motyogott. Írd meg… Felszabadít… 

            Felkeltem, egy hirtelen mozdulattal megérintettem az írógépet, ám most egy pillanatig sem volt illat, sem hang. Óvatosan leemeltem az asztalkáról, és levittem a nappaliba. Töltöttem egy pohár bort, és már nem tudom mikor, egyszer csak írni kezdtem. Egyre vadabbul, egyre hevesebben, néha eszembe jutott, talán felhallatszik a hálóba, talán felverem Lizát álmából, de csak püföltem a betűket, csapkodtam egyiket a másik után. A papíron már sorakoztak az ismerős hangyák, szememből ömlött a könny, utáltam magam, ahogy akkor régen. Szántam a céltalan betűket, amelyeket én hívtam életre a semmiért, de akkor a könnyeimen át szavakat kezdtem felfedezni a papíron. Értelmes szavakat, melyek követték, kiegészítették, össze- és átkötötték egymást. Már nem nevettek rajtam, nem köhögtek fekete párát az arcomba, hanem kézen fogva sorakoztak, segítették egymást a megszületésben.

            A nap már besütött az ablakon, a madarak hangosan vircsaftoztak. Liza feje hajolt fölém, szőke haja az arcomat csiklandozta. Az első, amit megéreztem, mintha könnyebb lennék. Mintha egy ólommellény került volna le a mellkasomról. Aztán Liza gőzölgő bögréjéből gyomromba hasított a kávéillat. Felültem a kanapén, és azonnal enni kezdtem. Liza nevetett. Azt mondta, úgy falok, mint aki hetekig éhezett. Így is éreztem. A harmadik bögre kávé különösen jól esett.

            – És… – kezdte Liza, kissé félszegen – esetleg elolvashatom majd?

– Micsodát? – szaladt ki a számon, de akkor hirtelen belém mart a felismerés. Az íróasztalon egy köteg papír feküdt rendezetlen stószban. Minden lap teleírva. A papírlapokon anyám története. Elejétől a végéig, amennyit tudtam belőle. Ahogy én láttam és éreztem. Őszintén. Egyenesen.

~°°~

            Anyámat többé nem láttam. Az illatokkal és hangokkal együtt visszavonult a múlt árnyékába. A nyaralót megvették, de mi vettünk egy másikat, a szomszédos szigeten. Furcsa volt gyermekkorom fő színhelyét más szögből, kívülről látni.

                A könyv siker lett. Sokan Romain Gary stílusához hasonlították. Az írógép még ma is megvan. Mostanában főleg a fiam püföli jókedvvel. A betűk céltalanok, de örömöt okoznak neki. Sokat írtam, még írok ma is, de több könyv nem született. Az írásomnak egyetlen célja van. Felszabadít.

~°°~____________________Vége____________________~°°~

Ha tetszett, bármi érzést, gondolatot, hangulatot váltott ki belőled, hagyj egy kommentet! :-)

Fontos: Az oldalon saját írásaimat teszem közzé. Azokat bármilyen célra felhasználni, csak az  engedélyemmel, valamint szerző+forrás feltüntetésével lehet!