2016. március 18., péntek

Ha sírni látod a bohócot…



Kép forrása: Pinterest
Azt hiszem, rögtön, itt az elején eljött az ideje, hogy megvillantsam mi is az, amit a kedves olvasó leginkább kaphat nálam... Kedvelem, és olykor igénylem én is a vidám, derűs, minden jó, ha a vége jó történeteket, de mint ahogy olvasni is a hasonló stílusú, témájú könyveket szeretem leginkább, írásban is ez az, ami a legközelebb áll hozzám. A szomorú, sokszor szívet tépő, kegyetlen felnőttvilág, sokszor egy-egy ártatlanul szenvedő gyermekszempáron át.
Nincs szükség analízisre a gyermekkoromat illetően... Mindenkinek megvannak a maga személyes tragédiái, de nem ezért "szeretem" az ilyen történeteket. Hanem az apró rezdülésekért, tiszta, őszinte érzésekért, gondolatokért. Történettöredékeimmel nem komplett sorsokat szeretnék elmesélni, nem kész életeket, teljes tükröt tartani, csupán egy-egy törött szilánkot, post-it fecnit fellebbenteni, amelyen lehet, hogy csak egyetlen szót, gondolatot, érzést, hangulatot találunk, ami megadja a választ vagy éppen még több kérdést vet fel. És ahol akár olykor a befejezés tőlünk is függ...  
Az ihlet pedig bárhonnan jöhet. A következő szösszenetnél épp egy dalból érkezett. Fogadjátok szeretettel! 


A  vidám mellett a szomorú történetek is legyenek veletek,
Miamona

~°°~___________________________________________________~°°~



Ha sírni látod a bohócot…


„Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:
Arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír,
Ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:
Legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!”

/Pierrot: Ha sírni látod a bohócot/


A bohócok a világ legszomorúbb teremtményei. Nevetésük nem könnyed, mint anyáé, amikor reggelente apa a nyakába csókolt indulás előtt. Vagy apáé, amikor anya az idegesítő kolléganőjét utánozta, majd ő maga is kacagásba fúlt. A bohócok nevetése súlyos és nyomasztó. A legelviselhetetlenebb hang a világon.
Éppen annyira ijesztő, mint amikor az apák sírnak. Pedig az apukák férfiak, nem szoktak sírni. Legalábbis én, addig a napig, a saját apukámat még sose láttam... Anya azt mondta, csak egyszer sírt. Amikor anya hasából frissen kibújva a kezébe adtak, de az is csak pár könnycsepp volt, melyek végigszaladtak az arcán, hogy engem üdvözöljenek. Apa közben szívből kacagott, és azt mondta, De csúf kis békát csináltunk, na, nem baj, azért hazavisszük! – és homlokon csókolt, előbb engem, majd anyát. Valóban csúf kis béka voltam, azóta többször is megnéztem a képeket, amiken mindig jót derülünk. A mese igaz, jól tudja az a Grimm, hogy a békából királyfi lesz – szokta anya mondani, és úgy nevettünk, hogy könnyes lett a szemünk.
Anya szeme néha ijedt is volt. Nem akarta, de én mégis láttam. Olyankor én is megijedtem, és valami nehezet éreztem a torkomban, mint mikor túl erősen nyelünk le egy falatot. Ha észrevette, hogy őt nézem, megsimogatta az arcom, és rám mosolygott. Na, pont ezzel volt a baj! Ilyenkor az én szám is mosolyra húzódott, pedig én nem akartam, és közben még jobban féltem. Éreztem, hogy anya is, és, hogy ez olyan valami, amiről nem kérdezhetek, vagy ha kérdezek, úgysem kapok választ. De ez a valami itt ólálkodik az otthonunkban, és arra vár, hogy lecsaphasson, olyat csinálhasson, ami rossz nekünk.
Nem arról van szó, hogy gyáva nyúl vagyok. Már rég nem félek én a bákásztól sem, akivel apa ijesztget, hogy eljön értem, ha rossz leszek. Eleinte nagyon tartottam tőle, ezért mindig csak kicsit voltam rossz, közben pedig figyeltem, hogy ha meglátom messziről, gyorsan megint jó lehessek és elijesszem, de sosem láttam meg. Ezért aztán egyre felbátorodtam, és egyre rosszabb lettem. De még akkor sem jött értem, amikor a tanító néni a buszmegállóból rángatott vissza, és az igazgató úrhoz kellett mennem. Azt gondoltam, biztos este jön, a sötétben, mert minden gyerek fél a sötétben. Mikor anya aznap este betakart és megpuszilt, úgy öleltem magamhoz, mintha akkor látnám utoljára, de tudtam, hogy el kell engednem, és tisztáznom kell ezt a bákász-ügyet egyszer s mindenkorra. Mint mikor apának hetek óta fájt a foga, és már három szem fájdalomcsillapító sem segített. Azt mondta, Ez így nem mehet tovább, szembe kell néznem a kis döggel! – és elment a fogorvoshoz, aki kihúzta két bölcsességfogát, majd aztán a másik kettőt is. Bosszankodott, hogy elkorcsosul az ember, mert már nem vadászik, és nem rágja a nyers húst, hanem csak pépesítve tatár bifszteket majszol, pirítós kenyérrel, és hogy most aztán nekem kell majd okosnak lennem, mert neki oda minden bölcsessége. Nem tudtam mi az a bölcsesség. Hetekig figyeltem apámat, hiányzik-e valamije, aktatáskája, órája, keze, lába, de nem vettem észre semmit.
Szóval ott feküdtem a sötétben, és eldöntöttem, hogy bátor leszek! Nyitott szemmel vártam a bákászt sokáig, de az nem jött. Aztán mégis jött, csak nem úgy, ahogy vártam… Nem tudom mennyi idő telhetett el, már rég aludni szoktam olyankor, mikor egyszer csak halk duruzsolást hallottam a konyhából. Aztán a hang egyre erősödött. Apa és anya voltak a konyhában, zárt ajtó mögött, az én szobám ajtaja is csukva volt, de így is hallottam, hogy kiabálnak, és hogy anyám kapkodó hangon sír. Kicsit megnyitottam az ajtóm, és mezítláb, pizsamában, reszketve álltam a rés előtt, de így sem értettem semmit.
Attól kezdve minden este tovább fent maradtam, és szinte minden este ugyanígy történt… Én meg nyakig betakarózva, a könnyeimmel küszködve kívántam, hogy eljöjjön végre értem a bákász, pedig igazából a szüleimet akarta… Nagyon megijedtem, hogy ez mind azért van, mert mindig rossz vagyok, és ezért egyik napról a másikra olyan jó lettem, hogy még az iskolában is felfigyeltek rá. Azt mondták anyámnak, olyan apatikás lettem, túl csendes, irtókerttál, mintha epersziós lennék. Ezek közül, csak a csendeset értettem, és azt, hiába vagyok most jó, valamiért nem örülnek neki, se a tanár néni, se anyám.
Reggelente apám már nem csókolt anyám nyakába, csak odavetett egy Na, én indulokot, és egyszerűen kisétált. A léptei a lépcsőn már nem voltak vidámak. Az aktatáskája mintha egyre nehezebb lenne, úgy görbült meg a járása, és még a csengetése is szomorúvá vált. Pedig a csengő ugyanaz volt.
Anya nem utánozta többé az idegesítő kolléganőt, pedig igazán nagyon jól csinálta, jobban, mint a humorizsákok a TV-ben. Erre, mármint hogy jobban csinálja, akkor jöttem rá, amikor az idegesítő kolléganő egyre többet járt hozzánk. Anyámmal olyankor bezárkóztak a konyhába, rádiót hallgattak, cigarettáztak és beszélgettek, míg nekem a leckét kellett írnom a szobámban. Egyszer az idegesítő néni azt mondta, Látod, Évikém, már régen mondom neked, hogy így nem lehet élni. Nem tudtam milyen az az így. Arra gondoltam, talán így, egy ilyen rossz gyerekkel, de a néni, mikor elindult haza, sokszor benézett hozzám és bólogatva megdicsért, csak úgy rengett bele a tokája, hogy milyen jó fiú vagyok, csak legyek is, így helyes, anyám igazán megérdemli, hogy valaki végre jó is legyen hozzá, ha már  az apám... És hiába akartam mindennél jobban megtudni a mondat végét, a mondat sosem folytatódott.

~°°~

Apámat egy szerda délután láttam sírni. Aznap, mikor anyám elköltözött tőlünk. Az egyik osztálytársam anyukája hozott haza úszás után, és amikor a konyhába léptem, ott ült az asztalnál és sírt. Nem csak pár könnycseppet, hanem hangosan, fájón, hogy közben rázkódott a háta. Álltam ott egy darabig mozdulatlanul, a szívem a torkomban dobogott, és ijedtemben elejtettem a táskámat. Apám felkapta a fejét, megtörölte a szemét, mint akit rajtakaptak, és ugyanolyan furcsán kezdett mosolyogni, mint anya, sőt, még nevetni is próbált. Félelmetesen kacagott, és közben patakzott a könnye tovább, de nem úgy, mint mikor egy jó viccet hall az ember.
Bennem ott, akkor eltörött valami. Alig hallható kis hang volt, mint mikor éjjel a TV kattan egyet, pedig már senki sem nézi, vagy mint mikor a padló nyikkan, pedig senki se lépett rá. Ezt hallottam magamban akkor én is. Aznap anya nem jött haza, apám azt mondta, ne aggódjak, miénk a holnap, iskolába se kell mennem, ő se megy dolgozni, azt csinálunk, amit csak akarunk.
Este kukoricát pattogtattunk és filmeztünk, karácsony előtt mindig a Huncutkát adták a TV-ben, és én minden évben megnéztem, mert az volt a kedvenc filmem. Szerelmes voltam a göndör hajú Huncutkába, aki lány létére nagyon tökös, de ezt persze nem mondtam el senkinek. Elképzeltem, ahogy a nagyszájú fiúkat az osztályomban se perc alatt elküldi a fenébe... Az egyik kedvenc szövegem belőle, amikor az idegesítő, nyálgúnár pincér (apa szokta így nevezni), azt kérdezi: „Szabad?” Huncutka meg azt: „Mit szabad?” Erre a pincér: „Puszit adni.” Mire Huncutka: „Majd ha fagy!” Sokszor eljátsszuk ezt is apával. Én mindig durcás képpel mondom a szöveget, pont, mint Huncutka, aztán apa elkezd össze-vissza csikálni és játékosan boxolni, amíg már nem bírom tovább és nevetni kezdek. Eddig tizenhét másodperc a rekordom, annál tovább még sosem bírtam ki nevetés nélkül. A film végén, mikor Bill, Huncutka papája nincs sehol, csak akkor sírtam, amikor legelőször láttam. De akkor még jóval kisebb voltam. Nagyon megijedtem, hogy szegény Huncutkát elhagyta az apukája, de apa akkor azt mondta, várd csak ki a végét, az apukák sosem mennek el!
Most, hogy újra láttam ezt a részt, görcsösen zokogtam, és már az sem vígasztalt, ahogy Bill ott áll a nagy kandalló előtt, elegáns öltönyben, talált magának munkát, és nem hagyta el sem a szép, szőke nénit, aki Huncutka mamája lehet majd, sem Huncutkát. Arra gondoltam, hát persze, az apák nem is mennek el, csak az anyák… És hogy majd nekem is egy ilyen nyakigláb, szép szőke néni jut csak az én jó illatú, puha bőrű anyukám helyett. Hazugság! Hazugság az egész! – üvöltöttem, mire apám csitítani próbált. Magához ölelt szorosan, én meg ökölbe szorított kézzel püföltem az oldalát. Aztán már csak sírtam, és akkor hallottam és éreztem, hogy ő is sír. Csak arra tudtam gondolni, hogy ne hagyjuk abba, és nehogy elkezdjen újra nevetni, mert akkor megint valami el fog törni bennem, és már igazán semmim se marad.    

~°°~

Anyámat csak hétvégéken láttam, meg amikor néha ő jött értem az iskolába. Azt mondta, nagyon szeret, de apával már nem szeretik egymást, illetve már nem úgy, ahogy egy férjnek és feleségnek kell. De erről csak egyedül ők tehetnek, mert buták,és hogy neki most nagyon fontos munkája van, nemsokára külföldre küldi a főnöke, végre nagy valaki válhat belőle. Arra gondoltam, ha apámmal buták, hogy tud fontos munkát csinálni, és miért akar olyan nagy valaki lenni, hát nincs megelégedve a magasságával? Pont akkora, mint más mamák, és amikor egyszer apuval táncoltak a nappaliban, és a fejét apu vállára hajtotta, akkor apa rám nézett és azt mondta, Látod? Mint két puzzle, pont összeillünk. Na, gyere, kicsi puzzle! És akkor én is odamentem, kettejük közé álltam, rá apa lábára, és hárman táncoltunk.
A szobám kirakott puzzle képekkel volt tele, sokévnyi munkánk volt benne. Egyik nap, anyámtól hazaérve első dolgom volt az összes kirakott képet szétszedni, -tépni, -rúgni, hogy a darabkák csak úgy peregtek a szőnyegre. Annyira belefeledkeztem, hogy nem is hallottam amikor apám a szobámba jött, már csak azt vettem észre, hogy mellettem térdel, és ő is tiszta erőből miszlikeli az aranyos kokkerspániel párt és a szép csónakot a tavon, a napernyős kisasszonnyal és nyalka úrral (apám nevezte így), és közben nevet.
Hetek óta akkor hallottam újra valóságosan nevetni. Vele nevettem én is, és most minden a helyén maradt bennem. Levittük a szemetet, benne a sok kis apró, széthullott darabkával, aztán annyi fagyit vettünk a boltban, hogy alig bírtuk hazacipelni. Este mindketten hányinger elleni gyógyszerrel aludtunk el, mert apám azt mondta, nincs rosszabb dolog az életben, mint hányni. Én arra gondoltam, hogy de igen, van, és legszívesebben kihánytam volna magamból az összes bánatot, sőt még apámét, anyámét is, de a gyógyszertől elálmosodtam és elaludtam.

~°°~

A bohócot akkor láttam sírni, amikor a nagyiék elvittek a cirkuszba. Anya hosszabb idő után akkor jött haza külföldről először. Én megkérdeztem tőle, hogy nagyobb ember lett-e, mert én semmi változást nem látok rajta, csak a haja lett rövidebb, egész rövid, és szerintem igazán jól áll neki. Apám erre harsányan felnevetett, azt mondta milyen okos fia vagyok, és hogy a szájából vettem ki a szót. Erre anyám azt felelte, hogy látja, ellene lettem hangolva, mint egy rossz hegedű. Ebből, csak azt értettem, hogy rossz vagyok. Nem értettem miért mondta, amikor már régen nem voltam rossz, csak ő nem volt velünk, hogy lássa.
Akkor nagymama és nagyapa értem jöttek, hogy elvigyenek a cirkuszba, míg apáék beszélgetnek. Rólam és az élet dolgairól. Apa azt mondta felesleges, itt is lesz mindjárt olyan cirkusz, hogy ihaj, de anyám egy kis pénzt nyomott a kezembe, rúzsfoltos, púderillatú csókot a homlokomra, és azt mondta mulassak jól, ne törődjek semmivel. Ők addig kitalálják nekem mi a legjobb. Mire apám közölte, hogy az, ha visszaül arra az átkozott repülőre, amivel jött. Nagyon rosszul éreztem magam, mert apára nézve, én is ezt éreztem. Anya már nem az én anyukám volt teljesen, csak néha ismertem rá. Furcsa volt a nevetése, ijesztő, hangyák szaladgáltak tőle a hasamban.
 A porondon két bohóc volt. Az egyik piros, a másik kék ruhában, mindkettőnek piros bohócorra, csillagszeme és hatalmas, fehéren nevető szája volt. De a kék ruhásnak könnycseppek is voltak az arcán, amik se le nem folytak, se el nem párologtak, ott voltak mindig, állandóan, akkor is amikor nevetett. A piros ruhás meg folyton olyan dolgokra vette rá, amitől szegény kék ruhás csak pórul járt. A piros ruhás elejtette a zsebkendőjét, és fájdalmasan fogta a derekát, mutatva, hogy nem tud érte lehajolni, mire a kék előzékenyen lehajolt, hogy felvegye, ám ekkor a piros úgy fenéken billentette, hogy szegény hasra esett, a szája telement porral, köpködött és nevetve sírt. Utána a piros, mutogatva megkérte a kéket, hogy másszon fel egy létrára, mert neki fáj a lába, hozza már le neki a labdáját, ami fent ragadt, de mikor a kék a létrán volt, a piros elkezdte tolni, míg szegény kék bohóc létrástul elvágódott a földön, el is ájult, erre a piros egy vödör vízzel fellocsolta. A kék ruhás bohóc, ahogy ott ült ázottan, most már nedves könnyekkel, de még mindig nevetve a földön, hirtelen olyan erősen apámra emlékeztetett, hogy a festék alatt már őt láttam. A piros pedig anyám hangján kacagott, miközben újabb adag vizet loccsantott rá, majd felsegítette, de félúton elengedte a kezét, így a kék újra fenékre esett, végül a piros olyan erővel rántotta fel a földről, hogy az meg sem állt a szembe falig, aminek úgy nekiment, hogy szédelegve újra csak padlót fogott, és kezdődött az egész előröl…
Nem bírtam tovább. A hasamban már annyi hangya volt, hogy nem fértek el, egymást taposták. Ezt már nem bírtam elviselni. Hangosan zokogni kezdtem én is. A nagymama az ölébe vett, és csitítani próbált, közben a vattacukor a kabátjához ragadt, ahogy megölelt. Nagypapa azt mondta menjünk, de nagymama nem mozdult, csak ölelt és ringatott, mint régen, mikor még sokkal kisebb voltam. A zene hiába volt hangos, bár nem néztem oda, akkoris hallottam a piros bohóc gonosz nevetését, és a harsanó dobhangot, valahányszor a kék bohóc elesett, vagy nekiment valaminek. Nagymama válla fölött körbenéztem, és láttam, ahogy a gyerekek, szüleikkel együtt kacagnak, és gyűlöltem őket. Ne nevessetek! – kiabáltam torkom szakadtából, Elég, hagyjátok abba, ne nevessetek, ő az én apukám! – Erre nagyapa kivett nagyanya kezéből, és a kijárat felé indultunk. Előbb a porond felé kellett venni az irányt, mert arra volt az óriási, színes sátor kijárata. A porond mellé érve láttam, hogy a piros bohóc épp a másik oldalon labdákkal zsonglőrködött, a kék pedig ott állt, nagyon közel hozzánk. Amikor elmentünk előtte, épp egy hosszú, vékony lufit tekergetett, de ahogy meglátott, megállt és rám nézett. A vastagon kifestett szája alatt, az igazi szája is mosolygott és egyik kezével kedvesen felém integetett. De a szeme… a szeme továbbra is sírt, és én úgy éreztem, az én arcomon is lemoshatatlan könnyek nőnek. Néztem, néztem a kék bohócot, ahogy egyre távolodtunk, apám szeme sírt a bohócból. Felé nyújtottam a kezemet, de már nem értem el…


~°°~____________________Vége____________________~°°~

Ha tetszett, bármi érzést, gondolatot, hangulatot váltott ki belőled, hagyj egy kommentet! :-)

Fontos: Az oldalon saját írásaimat teszem közzé. Azokat bármilyen célra felhasználni, csak az  engedélyemmel, valamint szerző+forrás feltüntetésével lehet! 

2 megjegyzés: